G. I. Gurdjieff: Találkozások rendkívüli emberekkel (folytatás)

 

"....Miközben ezeket az utolsó sorokat írtam, valaki az asztalomhoz ült.

Barátaim kivétel nélkül ismerik a mindenki számára előírt kötelező feltételeket, hogy aki velem kíván beszélni megvárja, amíg befejezem amit írok, és én magam indítom meg a beszélgetést. Mellesleg, bár ezt a szabályt mindig betartották, mégis elég gyakran éreztem, hogy egyesek - bár lelkiismeretesen eleget tettek ennek - a fogukat csikorgatták, mintha készek lettek volna belefojtani egy kiskanálnyi legújabban divatba jött gyógyszerbe.

Mikor befejeztem az írást, az újonnan jött felé fordultam, már az első szavaitól egész gondolatsorozatok indultak meg bennem, melyek egy kategorikus elhatározáshoz vezettek. Ha most tartózkodnék attól, hogy erről az elhatározásról és a hozzá vezető gondolkodásról beszéljek, tényleg ellentmondásban lenne az összes alapelvvel, ami mintegy vörös fonalként fut keresztül az egész elbeszélésen.

A jelenlegi helyzetem megértéséhez tudni kell, hogy az ember, aki leült mellém nem volt más, mint titkos üzlettársam a régiségkereskedésben. Azt mondom “titkos”, mert senki, még a közelállóim sem ismerték az efféle kapcsolataimat.

Hat évvel azelőtt, több hónappal a balesetem után kerültem vele összeköttetésbe. Akkoriban még nagyon gyenge fizikai állapotban voltam, de a megszokott gondolkodási képességem lassacskán magára talált, és kezdtem az anyagi helyzetemet teljes meztelen mivoltában felismerni, ami egyrészt az amerikai utazás hatalmas kiadásaiból, másrészt anyám és feleségem súlyos betegségéből fakadt. Mivel a hosszas ágyban fekvés egyre elviselhetetlenebb lelki kínszenvedéssé vált; autóutazásokba fogtam, hogy a különböző benyomásokkal próbáljam a szenvedést enyhíteni, és hogy megpróbáljak szintén valamilyen, a jelenlegi állapotommal összeegyeztethető üzletet kiszimatolni. Néhány személy kíséretében - akiket mindig a társaságomban lehetett látni - mindenfelé eljártam, leggyakrabban oda, ahol Párizsban, az orosz menekültek találkozni szoktak.

Így egy nap, az egyik híres párizsi kávéházban odajött hozzám egy ember. Nem ismertem meg mindjárt, és csak a beszélgetés során emlékeztem vissza arra, hogy már számos alkalommal találkoztam vele különböző kaukázusi, transzkaukázusi és Kaspi-tengeren túli városokban. Régiségkereskedőként alkalmazták, és a fenti vidékek városait járva kapcsolatba lépett velem, mert én Ázsia-szerte a régi tárgyak szakértőjeként voltam ismert, és mint igen jó szőnyeg, kínai porcelán és rekeszes-zománcmű kereskedő.

Ő többek között azt hozta a tudomásomra, hogy a teljes csődből sikerült egy bizonyos tőkét megmentenie, és angol tudását kihasználva, kereskedelmét Európában folytatja.

Az üzleteiről beszélve, panaszkodott az európai piac fő nehézségére, arra, hogy mindenfajta hamisítvánnyal van elárasztva, és hirtelen ezt kérdezte tőlem:

- Apropó, kedves honfitársam, tulajdonképpen mit gondolna afelől, hogy betársuljon az üzletembe, például szakértőként, a régiségeket felbecsülni ? 

Végül is egyezséget kötöttünk, miszerint négy évre betársulok az üzletébe. Mielőtt végérvényesen megvett volna valamilyen régiséget, el kellett hoznia hozzám, hogy felbecsüljem. Ha ez történetesen többé-kevésbé illeszkedik az útitervemhez - amelyre írói tevékenységem kényszerít -, akkor magam megyek a helyszínre megvizsgálni a tárgyakat, és előre egyeztetett módon a tudomására hozom véleményemet.

Bizonyos ideig így folytak a dolgok. Ő egész éven át Európát járta, mindenféle ritkaságot fedezett fel és vásárolt meg, amit azután ide Amerikába hozott, és az itteni régiségkereskedőknek adott el, főleg New Yorkban. Ami engem illet, én csak szakértőként szerepeltem.

Márpedig, az elmúlt év egy időszakában, amikor anyagi helyzetem krízise a csúcspontjára hágott - míg ez az üzlet továbbra is jól ment, és új eladási lehetőségek is megnyíltak, s egyúttal Európa dúskált ilyen nemű áruban - az a gondolatom támadt, hogy pénzügyi helyzetem helyreállítására ezt a kereskedelmet veszem igénybe. Elhatároztam tehát, hogy társam üzletét maximálisra fejlesztem.

Ettől kezdve, ahelyett, hogy fárasztó utazásaim előtt és után egy kis pihenést engedtem volna meg magamnak, ami az utóbbi években szokásommá vált, minden rendelkezésemre álló időt arra kellett szentelnem, hogy pénzt vegyek kölcsön különböző emberektől, akik megbíztak bennem, és akikkel ilyen vagy olyan okból kapcsolatban voltam. Miután sikerült összegyűjtenem egy többmillió frankból álló összeget, azt teljes egészében ebbe az üzletbe fektettem.

Vállalkozásunk kifejlődésén és a jelentős haszon lehetőségétől felbátorodva, társam a fáradságot nem kímélve mindent megtett az áruk beszerzése terén, és az egyezségünk szerint ő maga az én jövetelem előtt hat héttel Amerikába érkezett az egész gyűjteménnyel.

Sajnos időközben beállt az általános krízis, és mivel ezt a területet különösen érintette, semmi nyereségre nem számíthattunk, sőt még tőkénk visszanyerésére sem. Pontosan ezt jött közölni velem.

Milyen kifejezést használhatnék erre a váratlan helyzetre, amelyben találtam magam, amikor már a múlt év anyagi krízisére azt mondtam, hogy “ a csúcspontjára hágott  ” ?

Nem találhatnék jobb kifejezést, mint Mullah Nasszr Eddin egyik mondását, ami éppen eszembe ötlött : Nincs miért csodáról beszélni, ha a falu papnéjától és a huncut mullahtól egy kopasz lány született. De hogy egy elefántfej és egy majomfarok nőne egy tetű testére, az már valóban meglepő volna.