Természetrajz csoport
„Úgy járj, hogy talpad csókként érintse a Földet!” –Thich Nhat Hanh
Mary Stein
„Szükségük van a figyelmünkre”- mondta Paul Reynard vagy huszonöt éve, amikor vázlatokat készítettünk egy erdőben a fákról. Szavai emlékeztetővé váltak, amely öt év múlva a természetrajz csoport megalakulásához vezetett. Mire van szükség ahhoz, hogy odafigyeljünk az életekre a körülöttünk lévő természetben, aminek mi magunk is részei vagyunk? Folytatjuk a kérdés feltárását mind a woods-i vidéki Munkaközpontunkban, mind San Francisco-ban.
Eljárásunk az volt, hogy tanulmányozásra kiválasztjuk a természeti világ egy aspektusát - egy fát, virágot, bogarat, sziklát, vagy akár egy csörgedező patakot. Amennyire csak képesek vagyunk, megnyitjuk magunkat egy lénytársunk benyomásaira, szem előtt tartva Gurdjieff kijelentését, miszerint minden él, intelligens és kapcsolatban áll minden mással. A legújabb felfedezések a növényi intelligenciáról és kommunikációról ugyancsak inspiráltak minket.
A városban vásároltunk növényeket, hogy lerajzoljuk, lefessük őket, vagy írjunk róluk. Felfedeztünk egy barátságos sétaparkot a közelben és utcai fákat különféle sokatmondó pózban. Egy tetőtéri ládába hagymákat és pozsgás növényeket ültettünk. A woods-i hétvégéken vagy a nyári munkaidőszakok alatt naplót vezettünk, naponta többször visszatérve a kiválasztott helyekre, hogy jobban megismerjük például a konyhánál álló hatalmas vörösfenyőt, vagy a mozgásterem előtti tavacskát. Néha láttuk, hogy a növény, amit figyeltünk, ahogy a figyelmünket próbáltuk neki adni és pontosan lerajzolni, egyetlen szárán keresztül a születés-halál-újjászületés teljes körét mutatta be.
Kísérletezve Gurdjieff tanácsával, hogy „Szeresd, amit ’az’ nem szeret!”, hamar világossá vált közönyünk, amikor egy általunk nem éppen „kedvelt” növényt, vagy állatot választunk tanulmányozásunk alanyául. Ezzel a felismeréssel, amikor folytattuk az erőfeszítéseket, hogy figyelmet szenteljünk a korábban kikerült egyedre, azok gyakran a tisztelet és a szépség gyengéd benyomását hozták el csakúgy, mint a megszokott hozzáállásunk és az élővilágot illető alaptalan feltételezéseink élő meglátását.
A vágy, hogy közvetítsünk valamit egy növény egyéniségének megtapasztalásából, elvezetett minket az akvarellfestés alkalmazásához, annak pontosság és érzékenység iránti követelményével, és a kézművességtől folyamatosan jön a kihívás és a segítség. Az írás gyakorlásában is ez vezetett minket, ami felbátorít az igaz nyelv kutatására.
Hogyan viszonyul az ember azokhoz a nem-emberi lényekhez, akiknek adós a saját létezéséért, mint ahogyan mi adósai vagyunk a fáknak? Ezt a kérdést szem előtt tartva olvasunk a bennszülöttek szokásairól, alkalmazott szertartásaikról, melyekkel üdvözlik, hallgatják és megköszönik a növényeknek, állatoknak és magának a Földnek, hogy támogatják az életüket. Ahogyan kísérleteztünk ezeknek a szokásoknak a megfigyelésével, megjelent egy helyénvaló szégyenérzet ügyetlenségünket és meghittségünk hiányát illetően, amihez a hála és lekötelezettség homályos érzése társult. A növényeket figyelve néha felismertük, hogy ők is figyelnek minket.